A Dél-Amerikából származó növény a 19.század végén vált a magyar konyha meghatározó elemévé. Ma már az egész világon a magyar gasztronómiával hozzák összefüggésbe, és megnevezésére is a „paprika” szavunkat használják. A paprikapor mellett a Piros Arany néven ismert, csípős vagy csemege paprikából készülő ételízesítő szósz is széles körben elterjedt.
A paprika a 16-17.században dísznövényként jelent meg Magyarországon. Mivel a Balkán felől érkezett, először a dél-alföldi régióban terjedt el.A 18. századtól kezdve már a konyhákban is előfordult, mint a drága és nehezen beszerezhető bors helyettesítője: magyar megnevezése is görög “pipéri” szóból eredeteztethető. Kezdetben csak a dél-alföldi parasztság fogyasztotta, de a század végén egy drezdai utazó a paprikás húst már „magyar nemzeti étel” megnevezéssel írja le.A paprikának a társadalom teljes vertikumában való elterjedése a 19.század első felében, a reformkorban következett be, amikor a nemesek és a polgárok egyre nagyobb érdeklődéssel fordultak a nemzeti múlt és a népi értékek felé. Ennek hatására a tipikusnak tekinthető paraszti fűszert a saját konyhájukba is beemelték. Külföldieknek sokág szokatlan volt ez a fűszer, egy Magyarországra látogató német például az “ördögi paprikaleves”-ről azt vallja, hogy “a szájban olyan, mint az izzó parázs, vagy még annál is rosszabb”.
A zsírban pirított vöröshagymához adva a paprika ízanyagai jól érvényesülnek.Ez alkotja a pörköltalapot, amit magyaros ételek jelentős részénél készítésénél máig alkalmaznak. A magyar paprika leghíresebb leveseink (halászlevek és gulyások), továbbá párolt ételeink (pörköltek, paprikások) nélkülözhetetlen fűszerévé vált. Erdélyben, ahol a paprika kevésbé terjedt el, a magyar konyha régebbi fűszernövényei inkább használatban maradtak. A mai magyar konyha egyik fontos kelléke a “Piros arany” nevű, tubusban forgalmazott, natúr vagy csípős paprikasürítmény.
A magyar paprika a modern biokémia fejlődésében is fontos szerepet játszott: a később Nobel-díjat nyert Szent-Györgyi Albert, a C-vitamin felfedezője ismerte föl, hogy a növény termése a vegyület egyik gazdag forrása.