Holográfia

A látottak rögzítésének egyik módja a fényképezés. Ennek során tárgyakról érkező fényt egy lencse segítségével egy síklapra, képezzük le. De ha egy fényképet nézegetünk, nem tapasztalunk a valóság szemléléséhez hasonló térbeli hatást. A fénykép ugyanis csak egyetlen nézőpontból származó képi információt tartalmaz. Egy hologram viszont egy tárgy képének térhatású felvételét és megjelenítését teszi lehetővé, lencsék alkalmazása nélkül. Ha ezt más-más irányból nézzük, a tárgy eltérő részei tűnnek föl. Ezt tükrözi a görög eredetű megnevezés is, amely a holos „egész” és a gramma „üzenet” szavak összetételéből származik.

A hologram felvétele során a tárgyon szóródó fény erőssége mellett (amit egy hagyományos fénykép is megőriz) a hullám fázisát is rögzítjük egy fényképlemezen, miáltal lehetségessé válik a teljes információ felvétele és tárolása. Ennek alapjait Gábor Dénes magyar származású, később Nobel-díjjal kitüntetett fizikus 1947-ben dolgozta ki, miközben az elektronmikroszkóp felbontóképességének fokozásán dolgozott Angliában. Az első hologramok megvalósítására az 1960-as évek elejéig, a lézerek megjelenésig várni kellett, ugyanis csak ezek a fényforrások tudták biztosítani a fázis rögzítéséhez szükséges különleges jellemzőt, az úgynevezett koherenciát. Az információt tároló fényképlemezen látható furcsa görbeseregek nem emlékeztetnek a tárgyra, a hologramok legtöbb fajtájának “előhívása” csak lézerek segítségével lehetséges. A hologramok további érdekes tulajdonsága, hogy -igaz, gyengébb minőségben- az őket tároló lemez egy töredékéből is előhívhatók.