Kolozsvári Márton és György

A Kolozsvári-testvérek a 14. század második felének, Nagy Lajos magyar király uralkodása idejének európai jelentőségű bronzöntő mesterei voltak, nevüket okleveles említésekből ismerjük. A testvérpár valószínűleg itáliai tanulmányútján ismerkedett meg a bronzöntéssel.

Egyetlen fennmaradt alkotásuk a Szent György-szobor, mely – a XVIII. században elveszett felirata szerint – 1373-ban készült. A szabadon álló, körbejárható lovasszobor a XIV. századi szobrászat kiemelkedő alkotása. Az alkotás a prágai Képzőművészeti Múzeumban található, másolatai a budai várban, Kolozsvárott, a prágai várban és a székelyföldi Sepsiszentgyörgyön állnak. Újkori feljegyzések bizonyítják hogy a Szent László király életnagyságon felüli lovas alakját formázó nagyváradi szobrot és az egykor ugyanitt álló, magyar királyokat ábrázoló szobrokat is ők készítették. Ezek az alkotások a város 1660-as elestekor a törökök pusztításának esett áldozatul.

Míg a középkori szobrok általában falak mellett támaszkodva álltak, a Szent György-szobor az európai középkori művészet egy korai körplasztikája, vagyis minden oldalról élvezhető szobrászművészeti alkotása. A lovasszobor műfaja a római kor után kiveszett az európai művészetből, a Kolozsvári-testvérek szinte a semmiből teremtették újjá. A kompozíció alapvető vonásai, a mozdulatok könnyedsége, az alakok arányai és számos részletmotívum az udvari gótika stílusához és ideáljaihoz kötik az alkotást, míg a fejét elfordító ló motívuma, valamint a testek teljes plaszticitású kidolgozása, a lovas arckifejezése messze megelőzte korát és már reneszánsz stílusjegyeket mutat. Művészetük jelentőségét fokozza, hogy az antikvitás kora óta először alkalmazták a viaszvesztéses technikát nagyméretű alkotásokhoz: az eljárás abból áll, hogy a viaszból formázott szobrot gipsszel veszik körül, a viaszt az égetés során eltávolítják, végül az így keletkezett üregbe öntik a fémet.