Táncházmozgalom

Számos erdélyi faluban szokás a spontán tánckedvet szolgáló, kötetlen formájú, élőzenés táncalkalmak szervezése az úgynevezett „táncos házakban”. Elsősorban az Erdélyi Mezőségen található Szék község táncházait mintának tekintve szervezték meg 1972-ben Magyarországon, majd 1977-ben Erdélyben a városi táncházak revival (‘egy hagyományos szokás újraélesztése’) jellegű mozgalmát, ahol a résztvevő „táncházasok” jó hangulatú összejöveteleken megpróbálják átvenni és átörökíteni a hagyományos magyar néptánc- és népzenekultúrát.Kibontakozásában meghatározó szerepe volt az akkoriban alakult táncházzenekarok zenészeinek, valamint Kallós Zoltán népzenekutatónak, aki főleg az erdélyi és a moldvai csángó-magyar hangszeres zene gyűjtésével és népszerűsítésével teremtett zenei alapot a mozgalom számára.

A Táncházmozgalom a magyar néptáncot világszerte elterjedt és nagy népszerűségnek örvendő társas időtöltéssé tette. A magyar táncházmódszer 2011-ben felkerült az UNESCO „legjobb gyakorlatok” listájára. Ma már nemcsak a magyar diaszpóra, hanem a rendhagyó és szép szabadidős tevékenység iránt érdeklődő külföldiek is szerveznek helyi közösségeket: a Kárpát-medencén kívül mintegy harminc országban, a világ öt kontinensén vehetünk részt tevékenységükben. A magyar népi kultúra megőrzésével és terjesztésével megbízott intézmények rendszeresen szerveznek Táncházakat Európa szinte minden fővárosában, de az Egyesült Államokban, Japánban, Kanadában és Argetínában található mozgalmak is igen jelentősek.

Az érdeklődők jó hangulatú nyári táborokban is elsajátíthatják a magyar népzene és néptánc alapjait. Ezek közül a legjelentősebbek a Jászberényi Nemzetközi Táncház és Zenésztábor, a felvidéki Folktábor, valamint a híres erdélyi táborok (Kalotaszentkirály, Válaszút, Gyimes, Alsósófalva, Jobbágytelke, Kommandó). A tánctáborok ma már számos külföldi érdeklődőt is vonzanak.