A magyar népmesekincs

A nagy egységen belüli különbségek, illetve a sajátos belső azonosságok alapján a világ mesekincse több régióra osztható. A magyar mese az Írországtól Indiáig terjedő, eurázsiai régióba tartozik.

Népmeséink legrégebbi rétege még a Honfoglalás előtt keletkezett, és az ural-altáji mesékkel mutat rokonságot. Egyaránt nevezik varázsmesének, mitikus mesének. Ez a mese a csodás elemet alkalmazza. Fiatal Hõse emberfeletti erõvel, képességekkel, segítõtárssal és mágikus tudással rendelkezik. E mesében az emberi és a nem emberi világ képviselõi ütköznek meg, leggyakrabban azért, mert valamilyen egzisztenciális érték veszélybe kerül, valaki kárt szenved el. A magyar mesekészletben keletrõl hozott meseelemek a hõs csodás születése és gyors növekedése, a beszélni tudó táltosparipa, a mesehõsök birkózása, az emberi tulajdonságokkal felruházott többfejű sárkány, a nap és a hold kiszabadítása, az égig érõ fa megmászása és a hõs alvilágba való leereszkedése. Ebbe az almûfajba sorolható a Fehérlófia, A túlvilágra vitt királykisasszonyok megszabadítása, Az égig érõ fa és Az élet vize.

A középkorban, az európai legendamese a keresztény és a tündérmesei szemlélet keveredésébõl jött létre. A csodás elem megmarad benne, ám erõsen vallásos színezetet ölt. Hõsei valóságos emberek és a keresztény vallás szentjei. A magyar legendamese bizánci és nyugat-európai forrásra vezethetõ vissza, s a keresztény értékeket népszerûsíti (Krisztus megszaporítja a szegény asszony vásznát, Krisztus a fösvény asszonyt teknõsbékává változtatja).

A magyar reneszánsz és a reformáció korában (16.–17. század) létrejött novellamesékben a világot járó, az érzelmeit mélyen átélő ember került középpontba. Legtöbbször nélkülözik a csodás elemet, hőseik mindennapi emberek. A konfliktusra általában az erkölcsi értékrend megsértése miatt kerül sor, s az igazságszolgáltatás is ennek megfelelő: a jó erkölcsi sikert arat, a rossz nevetségessé válik. A feudális magyar államot védelmező királyok, fejedelmek és hadvezérek egy újabb korszak novellameséinek váltak a hőseivé. A legnépszerűbb változatok az igazságos Hunyadi Mátyás magyar királyról (ur. 1453-1490) szólnak, aki álruhában, titokban látogatja meg országát, s megbünteti a néppel kegyetlenkedő urakat, vezetőket (Mátyás király és az aranyszőrű bárány, Csuka fogta róka, Mátyás király és a kolozsvári bíró, Mátyás király és a huszár, Egyszer volt Budán kutyavásár, Az okos lány, A királykisasszony jegyei).

Az állatmesék latin-olasz-német közvetítéssel, a kalendáriumok és iskolai olvasókönyvek révén honosodtak meg a magyar mesekészletben. Moralizáló jellegűek, sajátosságuk az alkalmazott szereplőkből ered: az emberi jellemet állatok testesítik meg (Kacorkirály, A róka meg a farkas, A három kismalac). Óvómeséink a Grimm-mesékkel, mondókameséink a török tekerleme-formával hozhatók kapcsolatba. Míg a magyar (és az európai) mesékben például a róka testesíti meg az eszességet és ravaszságot, ezt a szerepet az indiai mesékben a sakál, az észak-amerikai indián mesékben pedig a hód vagy a prérifarkas játssza el.

A tréfás mesék meglepő, furcsa eseményeket előadó történetek. Szereplőik gyakran a vizet prédikáló, bort ivó papok, a kikapós menyecskék, a vénlányok. A tréfás mese sajátos válfaja a rátótiáda, amely valamely falu lakóinak bugyutaságát, mûveletlenségét mondja el (Rátóti csikótojás, A kőleves, A három kívánság).

A 20. század közepéig a mesemondás a felnőttek, különösen a férfiak kultúrájának részét képezte. Mára a mese a felnőttek köréből átkerült a gyermekkultúrába, beépült az óvodai és iskolai oktatásba, a hangzó és vizuális média műsorstruktúrájába. A magyar előadóművészek nem csak élő műsorok, hanem új kommunikációs csatornák segítségével világszerte éltetik meséink legművészibb alkotásait, és az Európai Mesemondó Szövetség munkájában is részt vesznek.